Forgószélben [antikvár]

Közhelyet szaporítok mondván: az ember - akaratlanul is - önmagát írja. A múltat rendszerint megszépíti, a jövőtől tart, a jelennel pedig elégedetlen. Életem nagy része kisebbségi sorban telt, ennélfogva alkalmam volt megismerni a jogfosztottság sok-sok formáját. De ebben az ember-alatti állapotban nem a testi nélkülözések jelentették számomra a legsúlyosabb megpróbáltatásokat, hanem a szűnni nem akaró lelki sanyargatás. A hatalomnak az az eltökélt szándéka, hogy - jogainkat kitartóan nyesegetve - végül is megbénítsa a kisebbségi ember szellemét. A méltóság sárba tiprása volt a legfájdalmasabb. Ezeknek az írásoknak a zöme olyan társadalmi körülmények közt keletkezett, ahol tilos volt nyíltan kimondani a számunkra legfontosabb dolgokat. Nem csupán formailag volt hasonló az elmúlt évtizedekben az erdélyi magyar ember helyzete a néhai filozófuséhoz, aki ilyenformán szólott: Nem mondok mást, mint amit gondolok, de nem mondok ki mindent, amit gondolok. Olyan kényszerhelyzet ez, mint azé a szerelmesé, akinek leghőbb vágya, hogy nyíltan megvallja legszebb érzéseit, de mivel a körülmények hatalma folytán ezt nem teheti, szerelmese helyett a szerelmet dicséri, tudva, hogy amaz érti őt. A tiltásokkal küszködve, ezek az írások menedéket jelentettek nekem. Az egyéni hajlamon túl bizonyára azért is éreztem a szépséget, szabadságot és erkölcsiséget annyira fontosnak az életemben, hogy minduntalan visszatértem hozzájuk. Hiszek az igazság, a szépség és a múlhatatlan értékek nemesítő erejében. És ezért a naivságomért vállalom, ha kell, a korszerűtlenség ódiumát is.