Gabikám... [antikvár]

Fiam, ezzel a könyvvel bucsuzom tőled és attól a fiatalságtól, amely nekem adott téged egészen. Akkor kezdtem irni ezeket a lapokat, amikor még alig dobogott a te kis szived és irtam később, gyermekszobád csendjében, amikor te boldogan aludtál, olyan percekben, amelyeket szentnek éreztem és amelyeknek fájdalmától a szivem megvonaglott. Talán azért szeretem őket annyira, mert ha lapozgatok e régi Írásokban, visszaadnak nékem ujra téged, akit letéptek a szivemről és visszaadják azt a multat, amely gondjaival és fájdalmával - maga volt a boldogság. Fiam, lesznek sokan - ó, nagyon sokan - akik füledbe sugnak rólam minden rosszat. Lesznek, akik kegyetlennek és szivtelennek tudnak engem. De te, ha majd nem érzed többé fejeden az én meleg, reszkető kezemet, ha én már nem is nézek többé fájdalmasan meleg szemedbe, ha elmentem már örökre, hogy csak emlék maradjak számodra is, - te majd lepozgatsz e régi irásokban s a betükből az én parladó szivem ujra földobog hozzád. Fiam, rólad irtam ezt a könyvet, akit letéptek a szivemről.