Gazdátlan szív [antikvár]

Éjféltájban mentem el hazulról. Anyám szobájából nem szűrődött ki fény; azt hittem, alszik. Óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, mintha tilosban járnék. Csöndesen lementem a lépcsőn; a külváros felé indultam. Éjszaka volt. Szél nem fújt, forróság, fülledt, nedves levegő nehezedett rám. Sietve haladtam végig nehány rosszul világított utcán. Senkivel se találkoztam. Itt-ott elémbukkant ugyan egy-egy járókelő, de oly valószerűtlenek, sötétek voltak, akár az árnyék. Életem sok-sok esztendejét töltöttem ebben a városban. Talajában azonban meg nem gyökereztem. Nem szerettem, nem is gyűlöltem. Ha visszatértem, rögtön otthonosan mozogtam itt, mintha el se hagytam volna sohasem. Most azonban a csillagtalan éjszakában, amikor barna sötétség ülte meg a háztetőket, sejtelmes, nyomasztó érzéssel töltött el falak közt szikkadt ifjúságom. Talán az utcákon bolyongott tétova, mint a temetetlen halottak lelkei. Utcák, terek, kapuboltozatok, házak, egyre csak utcák és utcák - a mult bennük meg nem nyughatott. Láttam magamat, amint gyermekként csapongok a szürke utcákon, akár szélsodorta papírdarab.