Gereblyém alól [antikvár]

Olyan az emlékezés, mint a gereblye, aminek egyik-másik fogát kitörték. Belevágja az ember a futó idők hervatag fűszálaiba, amiket már az élete rendjén lekaszált; mi marad alatta, mi nem, jobbadán a véletlen dolga. Azt azután betakaritja, nehogy sötét ólomszárnyaival az ősz rája boruljon. El ne temessék azt is, mint ahogy eltemettek annyi sok egyebet, amit érdemes lett volna megőrizni! Igy teszek én is éppen. Közelgető őszöm fenyegetően ösztökél s csorba gereblyém serényen jár jobbra-balra, mignem avatag papiroson reszkető kéz borus gondjával irott, szép szomoru nótán akad meg. Az Ujházy László bucsudalán. Im, elbocsájtlak, életem hajója! Hol állsz meg egykor, nem tudom. Sohasem hallottam ennél szomorúbb nótát életemben. Csodálatos varázsa egyszerre megilleti a szívet, mintha az ember maga is a tengeren járna, tétova gályán, bújdosó martirokkal, akiknek a céltalan vándorútja elébe felhőkoszorus hegyormok ridegen állanak.