Gibraltár [antikvár]

Részlet a könyvből: Ezen a télvégi alkonyon egyetlen járókelő, egyetlen hang sem zavarta meg a North Front magányát. A földalatti aknarobbantások is elhallgattak. A szél örökös mozgása néhány órára lecsillapodott és így az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger köde összeérhetett azon a földnyelven, mely Gibraltárt Spanyolországhoz kapcsolja. De a köd nem volt elég sűrű ahhoz, hogy elrejtse az ég vásznán a gibraltári sziklahegy ormát. Ez az orom éppolyan titokzatos, mint valami zátony, melyről nem tudnak a hajózási térképek és amelyet egy reggel egy elveszett vitorlás roncsai árulnak el: azok, akik Gibraltár ormának árnyékában születnek és halnak meg, anélkül, hogy ki tudnák vonni magukat hatása alól, aligha sejtik rejtélyének a nyitját. Mindenki csak a szürke sziklahomokat látja, mely foglyainak mozgásával együtt forog. Marthe-Marie-nak nem kellett felemelnie gyaloglás közben a szemét, hogy érezze a szikla súlyát. Gyermekkora óta megtanulta elviselni a Sziklának és ezernégyszáz lábnyi kőfalának a nyomását, jelenlétét, melytől semmi sem menti meg az embert. Gyorsan haladt, lehajtott fővel, de ezen az estén még erősebb szorongással hordta a Szikla igáját. Most volt másodszor találkája Felipevel. A North Front temetője elég alkalmasnak látszott esős időben az ilyen bűnös találkozásra. De még az elhagyatott temető is nyugtalanságot lehelt. A nedves tengerparti homok zaja, valami nesz a lecsillapodott szélben, a sirány kiáltása, egy robbanás a lőtéren, meglepte idegeit és fokozta az idegek viharzását.