Gileád [antikvár]

Részlet: Viszem a kis fiamat az én muzeumomba. Meg akarom neki mutatni emlékeimet, a legdrágábbakat, amikre ha ráakadok, ha csak halovány vonalunkat is látom, ugy érzem, mintha az apám és az anyám sirján járnék. Most ugyis készülünk a temetőbe; a bünbánás napjai visszahivnak bennünket a csendes faluba. Ott már megszokták, hogy ilyentájt, amikor az ősz sápadt melankóliája bánatos szineivel figyelmeztet a nagy ünnepek közeledtére, jönnek Pestről, jönnek messzebbről is a látogatók. - Virágot is viszünk? - kérdezi a fiam. Én is viszek koszorut a nagypapa, meg a nagyanya sirjára. - Nem, kis fiam, nem viszünk mi virágot. Meglátod, mások is lesznek a temetőben, gazdagok is, szegények is, ott egy szegény özvegy, amott egy árva, de senki sem jön koszoruval, virággal. Nem érted a dolgot? Pedig jól emlékszel, a nagypapa nagyon szerette a virágokat, maga oltotta a rózsafáit, becézte, gondozta őket és a legszebb rózsákat nekünk tartogatta.