Glória [antikvár]

Nandina hercegnő. Az óriási vörösbükk fölséges koronájával ugy állott ott a hideg, messzelátó novemberi verőfényen, mintha felborult rengeteg rézüst lenne, milliónyi csillogó pikkellyel: valamely ismeretlen erdei isten csodálatos teremtménye. Innét a dombról, a bükk tövéből át is lehetett tekinteni a hercegi parkot. A fenyők most nagyon előretörtek a facsoportok közepéből, mert a lombos fák lassan ledobták zsugorodó leveleiket. A platánok már kevés rozsdás lombot hordtak: körülöttük a földön aranyeső formájában sodródtak lerázott leveleik. A kőris még zölden tartotta magát, de ritkult sátra s a jávor koronként a szélnek tárta ki karjait, mintha jól esett volna neki a simogatás, mely leszedte lassan diszét: gyere jó kis, szelid elmúlás! A park szélén nagy-nagy jegenyefasor állt őrt s ezt is érdemes volt megnézni, mert az égbenyúló nagy sudarak (a magyar vidék örök felkiáltójelei) egyik fele, a déli, még zöldéit, de a másik oldaluk - az északra forduló - olyan sápadt volt, mintha hirtelen sárgaság öntötte volna el...