Gyászperc [antikvár]

Részlet a könyvből: "„A bánat árja elsodorna", énekelte a gyászóra megnyitójául a diákkórus, azután Block úr, az igazgatónk, a koszorúval díszített pódiumhoz ment. Lassan ment, alig vetve egyetlen pillantást is a zsúfolásig megtöltött aulába; Stella fényképe előtt, amelyet egy, a pódium előtt felállított faállványon helyeztek el, megállt, erőt vett magán és kihúzta magát, legalábbis úgy tűnt, hogy megmerevíti a testét, majd mélyen meghajolt. Milyen sokáig merevedett meg ebben a testtartásban a képed előtt, Stella, amely elé átlósan egy fekete ripszszalag volt kifeszítve, egy gyászszalag, egy emlékszalag; míg Block úr meghajolva állt ott, én az arcodat kerestem, amelyen ugyanaz az elnéző mosoly lebegett, amelyet mi, a legidősebb tanítványaid az angolóráidról ismertünk. Rövid, fekete hajadat, amelyet simogattam, világos szemeidet, melyeket megcsókoltam a Madárszigeten; önkéntelenül is eszembe jutott, hogyan biztattál, próbáljam csak kitalálni, hány éves vagy. Block úr a fényképedhez beszélt, kedves és tisztelt Stella Petersennek szólított, emlékeztetett rá, hogy öt évig voltál a Lessing Gimnázium tantestületének tagja, aki a kollégák körében megbecsülésnek, a diákok között általános szeretetnek örvendett. Nem felejtette el megemlíteni a tankönyvbizottságban való működésedet sem, végül pedig eszébe jutott, hogy örökké jókedvet sugárzó személyiség voltál: - Aki csak részt vett az osztálykirándulásain, még sokáig emlegette lelkesen az ötleteit, a hangulatot, amelynek minden tanuló a hatása alá került, ezt a közösségi érzést, amely minden Lessing-diákot áthat, ezt az érzést neki köszönhetjük."