Győzni [antikvár]

Nemrégen egy megyei lapban, mely mint egykori Forrás-szerzőt kért „vallomástételre", egyszer már elmondtam azt, amit most itt egy szélesebb olvasótábor előtt is megismétlek: aki Forrás-szerző volt, akárhány esztendőnyi távolságra jutott is indulása pillanatától, a magáénak érez minden új Forrás-könyvet — hol büszkeséggel, hol enyhe restelkedéssel, de mindig örömmel —, mert magáénak érzi a sorozatot, hazai magyar nyelvű könyvkiadásunk egyik legszebb vállalkozását, melynek emblémájával az irodalom küzdőterére lépett, mint a lovagi tornák hajdani bajnokai a pajzsukra írt heraldikus ábrával. De magukénak érzik ezeket a könyveket az olvasók is, egyebek közt azért is, meri némiképpen még az ő műveik: az elsőkönyves fiatal író harmat-lucskos egyénisége még alig szakadt ki a nagy közösségből, még legfőképp a közösségben született felismerések hordozója, még nem teljesen saját fényű égitest, inkább csak árboc, amelynek csúcsán szent Elmo tüze gyanánt látható fénnyé válik a légköri elektromosság — hogy lesz-e saját fénye, azaz önálló felismerései, s ha nem is mindjárt fáklyaként, de legalább mécsként világító mondanivalója a közösség számára, amelyből vétetett, az rendszerint csak később derül ki.