Hadik András [antikvár]

Első fejezet ÖTVENNYOLC ÉV EGYENRUHÁBAN (1790) Báró Florian von Skall őrnagynak jókedve volt. Jó, pedig alig néhány órát aludt. Éppen ezért figyelmet se szentelt a kora reggeli márciusi napnak, mely pajzánkodó sugarait egyformán csillogtatta az István-templom tornyán és az őrnagy dragonyos sisakjának aranyán, mely arany egyébként rézből volt. Mindenkinek másként van jó napja. A boltjaikban már hajnal óta sürgő-forgó árusok, a bérkocsisok vagy a főúri paloták portásai aligha szemlélték ugyanolyan érzésekkel 1790. március 12-ének ezt a reggelét, mint az arisztokrata katonatiszti Skall a pitymallatba hajló éjszakán száznegyvenhét tallér nyereséggel kelt fel a kártyaasztaltól. Eleinte nehéz magyar borokat ittak. Aztán a szerencsétlen von Pähl kapitány úgy vélekedett, hogy bor mellett nem lehet kártyázni, mert neki csak a pezsgő hoz szerencsét. Nem hozott, és a tallérokból éppen hetvenhét a kapitány erszényéből került az őrnagyéba. A bor jó volt, a pezsgő szintúgy, és von Skall legkisebb másnaposságot, bécsiesen szólva „Katzenjammert", azaz macskajajt sem érzett. Csak könnyebbséget, mert amióta a felesége úgy döntött, hogy ámbár nem szünteti meg a házasságukat, de azt csak szülei otthonából, távházasság formájában hajlandó tudomásul venni, az őrnagy zsoldjának fele az asszonyhoz vándorolt. Félzsoldon pedig nem élet az élet. Az Udvari Haditanács épületében különösen nem az. Főleg, ha az ember száznegyvenkét tiszt között voltaképpen a legfontosabb beosztást foglalja el