Hadonászó emberek [antikvár]

Miként bűbájos angyalok, akik szertelenségükben szanaszét hagyják maguk után aranyló haj tincseiket, sétált a hatalmas öreg park árnyékot adó, lombos fái között, ráérősen, mégis egyenletesen haladva a kiszórt, kövekkel szegélyezett ösvényen. A rezzenéstelen levegő, a pompázó zöld kimondottan jó hatást gyakorolt zilált idegrendszerére, tágra nyílt orrlyukakkal szűrte magába a levegőt, megfeledkezve a zsebében lapuló cigarettáról, amely megtestesült kísértésként tartotta fogva szabadulási vágya ellenére. Zsibbadtságának féltudatos felszínét csak a hébe-hóba mellette elsuhanó kerékpározók zavarták, akik utolérhetetlenségük tudatában úgy viselkedtek, mintha a park kizárólag az övék lenne. A térség királynője, egy sárgásbarna, földszintes kúria, mintha helyteleníteni akarná a rohangálást, lecsúsztatott pár zsindelyt agg fejéről, de akiknek a figyelmeztetés szólt, mintha szántszándékkal nem vennék figyelembe az öreg hölgy akaratát. Néha még rácsos ablakait is betördösték, mintha ő tehetne róla, hogy szilaj betondzsungelt építettek köré, és itt kell állnia bemocskolt védtelen-ségének reménytelen megalázottságában, gazdátlanul, azok nélkül, akik mára már a mennyei örökkévalóság végtelenjében lelték meg otthonukat. A fene vinné el ezeket az autókat, gondolta magában, miután meghallott egy tovarotyogó autót, amely a parkot körülölelő kovácsoltvas kerítés előtt haladt, majd leült egy napsütötte lócára, odatartva arcát a fénynek. Mi tagadás, fél méterrel lejjebb nem a legkellemesebb illatok vették körül: valami fojtó, maró húgyszaggal keveredő nehéz dohszag, valami sunyin befészkelődött, alattomosan undorító, kesernyésen keveredő szegényszag. Kénytelen volt beleköpni a lóca mellett gubbasztó bokorba, mint valami zöldre pingált tojásdad köpőcsészébe. Gyerekkorában ugyan arra tanították, ilyen gyönyörű környezetben ügyet se vessen az effélére, mégis hosszú percekig kínlódva némán kellett ülnie, amíg úgy-ahogy megszokta