Hajnali kettő [antikvár]

Részlet a könyvből: Tamié, 1934 június 16. A kolostor, ahol most élek, örökké árnyékban van. A nap néha áttör a fákon és megpihen a sötétszürke falon, de a győzelem csak pillanatokig tart: szél kerekedik s a felhő még mélyebb árnyékba borítja a tájat. Kora reggel pedig vattás köd csavarodik az épület köré, behatol a szobákba s annyira benedvesíti a párnát, hogy amikor felébredek, azt hiszem, éjjel sírtam álmomban. Ez a köd minden hajnalban feljön a völgyből, a tikkasztó nyári napokon épúgy, mint februárban, amikor a mosdóvíz megfagy. Mondtam is tegnap Róbert atyának, aki a kolostori vendégek ügyeit intézi: „Csodálom, hogy maguk olyan egészségesek itt a hideg falak közt. Nem érzi reggel, hogy nyirkos a párnája?" - „Szerencse, hogy nincs párnánk és a mellett már rég a templomban vagyunk, amikor a maga köde megjelenik. Ha hozzám szól, arcáról minden mosoly eltűnik és olykor mintha némi gúnyt éreznék hangjában. De lehet, hogy csak képzelődöm. Ez a hat hónap rendkívül érzékennyé tett s ami azelőtt közömbösen hagyott, most napokig nyugtalanít; a magány, cellám csendje, a kolostor légköre kifinomította érzékszerveimet: éjjel gyakran felébredek valami távoli lépés neszére, meggyujtom a gyertyát és már nem tudom, mi keltett fel.