Hajós a kikötőben [antikvár]

Nevem Szindbád. Esetleg Tarquinius vagy Attila. Ez mind én vagyok egykoron. Hajós, uralkodó és harcos. Persze, minden más is, amit nem érdemes ide leírni. Majd belegondolják olvasóim, és magára ismer mindenki. Gyűlölettel, vagy magára döbbenéssel — ahogy az élet rendje diktálja. Ez ellen, sajnos, semmit nem tehetek — az élet legfájdalmasabb tanítása ugyanis ez: hogy mindenkinek, és mindenhol igaza van — a maga valóságában. Ez az egyetlen örökség, amit apámtól, és apáimtól kaptam. A magam öröksége, akár az új szövetségeké az ó korokhoz képest: hogy választani kell. És nincsen egyetemes igazság, a Te szavad legyen igen-igen, vagy nem-nem: mert ember embernek farkasa, és nem lehet győznie az igazságnak, ha nincsenek rettenthetetlen és kegyetlen fegyverhordozói. De nem erről akarok írni. Ez a könyv nem a harcról és nem a gyűlöletről szól. Ez a könyv arról szól, milyen lenne a világ, és milyen, amikor elveszítettük a kikötőt, az országot és a harcot. (De, mert dac is van a világon: egyértelmű és világos, hogy ez a könyv sem születhetne meg, ha ne tudnánk: valahol mégis létezik az örök kikötő, a Haza és a diadal.) Volt idő, amikor az emberek életük jelentős pillanataiban lehajoltak, és felvettek egy-egy jelentéktelen, ám szemnek tetszetős kavicsot a földről. Ezeket a kavicsokat dísztelen fakupába tették, és meggyűjtötték, mint az emlékek tárházát. Volt kavics, ami a szerelmet jelentette. Volt, ami a vágyat. Volt, ami a csalódást, a félelmet, az örömet, a mámort, vagy a veszteséget. Volt, ami semmit, talán egy madár röptét. Ezeket a kavicsokat a fakupába gyűjtve a halandóval együtt eltemették. Es hittek abban, ha valaha feléled és újjászületik az arra