Hajsza [antikvár]

Egy sárga Volkswagen buszban ül, izzadság- és festékszagot érez, és még valamit, amiről nem igazán tudja, mi lehet az. Talán a benzinkútnál vásárolt papír kávéscsésze szaga az, amit az ablakba állított? Vagy a sodort cigarettából az anyósülésre kipotyogott dohány? Vagy a hátsó ülésen lévő gipszzsák és az ecsetek, amiket épp most vásárolt a folkungagatani vasboltban? De lehet, hogy a szerszámok és a tapétázóasztal a csomagtérben, ami eddig abban a rohadt garázsban állt, amit Britt-Marie bérelt - négy évig álltak ott a ruhái mellett, meg az ágy mellett, ami egy másik ugyanilyen mellett állt valamikor a közös hálószobájukban. Ennek van szaga. Pinceszaga. Tárolásszaga. Időszaga. Oldalról besüt a nap, az ablakon rászáradt rovarok és por. Olyan különös meleg van, ami ritka ugyan, de mégis előfordul. Letekeri az ablakot, hogy hűvösebb legyen, de kintről még melegebb levegő áramlik be. - Én vagyok. - Hallom. - Hogy vagy, fiacskám? Minden rendben? Igen? Rendben? Háromórás autóút Stockholmból. Egy kisebb város, körülötte ipari parkok és fenyőerdő. Kora délután óta itt köröz, egyre közelebb ahhoz a városnegyedhez, ahol egy Konsum élelmiszerbolt, egy grillbár és egy sóderes, kispályás focipálya van - egyre közelebb a negyed közepén álló bérházhoz, egy vörös téglás, háromemeletes házhoz. Még soha nem járt itt. - Minden rendben. - Mit csináltok? - Semmi különöset éppen enni fogunk, anya főz. Először autópálya, majd kisebb utak, kilencvenes korlátozás, hetven, ötven, keresztül Svédországon, amit olyan régen látott. A város szélén megállt egy benzinkútnál, BP vagy talán Uno-X, sodort magának egy cigarettát - talán mégis inkább Shell volt -, bement egy telefonfülkébe, tárcsázta a számot, amelyet kívülről tudott. Britt-Marie vette fel és beleszólt, majd elhallgatott, átadta a kagylót a legidősebb fiának.