Haláli (jó) történetek [antikvár]

Részlet: Babett Babett, a markotányosnő, kereskedőként férkőzött a sereg közelébe. Követte a katonákat, aztán egyszer csak ottragadt. Nagydarab, fiatal, tüzesvérű nő volt, tele életkedvvel, örökké csatározásra készen. És nem csak a harcban, a szerelemben is. Tudta, mit vállal. Azért fogadták oda, hogy képviselje a női nemet, helyettesítse a távol lévő anyákat, feleségeket, szeretőket. És ő tette a dolgát. Ha kellett, főzött, pedig volt szakács is a táborban, ha kellett, sebesültet ápolt a felcser mellett. És persze, ha arra volt szükség, helytállt nőként. Sokan jártak hozzá alkalmanként, egy-egy győzelem, vagy éppen vereség után. Máskor meg csak úgy, ha kedvük támadt rá. O volt a tábor cafkája. De nem bánta, büszkén felvállalta, sőt, élvezte a helyzetét. Tudta magáról, terméketlen, megmondták neki már régen: ne reménykedjen, gyermeke nem lehet. Hát ez is hajtotta. Néha saját gyermekének érezte a félénk újoncokat, akkor anyáskodott felettük, máskor pedig magát érezte gyermeknek, egy-egy éltesebb hadfi mellett. Igazi rendszerességgel viszont csak hárman jártak hozzá. Három megfáradt vándor, akiket otthon nem várt senki. A legfiatalabb azonban még nem adta fel a reményt. Majd, ha egyszer hazamehet, tán kerül mellé asszony. De addig is. Babett kéznél volt, és be nem vallottan, lassacskán már ragaszkodott a lányhoz. Az idő meg telt, vesztett csaták váltották egymást a győztesekkel, s egyszer csak azt vették észre, nagyon megfogyatkoztak létszámban. Babett nem sokáig kérette magát, jól bánt a fegyverrel, hát kérte, osszák be az előrenyomuló csapatba. Mit neki az, eddig