Halálos élet [antikvár]

A Nagy Öregasszony vasárnap halt meg, az ezerkilencszázadik esztendő augusztus huszonhatodik napján, egy vad napfényben izzó hét végén. Hiába könyörögtek a népek, mindhiába szólt a kórus s hasztalan zúgott erősen az orgona, fönn a kiszikkadt hegyen eltikkadtak a források, a kertekben pedig elfonnyadtak a virágok, akár az almárium üvegje alatt. A gyíkok hasa alatt repedeztek a kövek a hőségtől s az emberek messziről, nedves szemmel nézték az asszonyokat. Mert a fülemilék holtan potyogtak le a tölgyek tetejéről s a tücsök éjnek idején is ciripelt.Azon a napon, amikor a Nagy Öregasszony meghalt, az égről vadul szikrázó fény alkonyatkor a nagy erőlködéstől homályossá bágyadt, egy pillanatra még bíborfényben kigyúlt, majd a következő pillanatban, alig lobbant ki a nap, egészen elfeketült: ez volt az az óra, amelyben a Nagy Öregasszony halni kezdett, néhány súlyos csillag alatt.