Halló, itt a Mennyország! [antikvár]

Akár pótvégtag is lehetne, egy groteszk, meghosszabbított kar, annyira hozzám nőtt - mélázott az egér gombját nyomogatva. Végre a jobb felső sarok kis ikonjára kattinthatott. Az Excel bezárult, kihunyt a monitor. Benjámin az ebédszünet óta erre várt. Reggeltől pedig az ebédszünetre. Kényelmes szimmetriává szelte ketté napjait a húsz perc, talán ennek köszönhette, hogy a félbehagyott tanulmányok után még mindig itt ücsörög. Ugy koppantak vissza róla a szavak, mint a jégeső a szélvédőről: Édes fiam, vihetnéd már valamire. Haver, mit dekkolsz itt piti pénzekért, vihetnéd már valamire. Irtó unalmas alak vagy, csak nem gondoltad, hogy te meg én ? De utolsó jó-tanácsként: vihetnéd már valamire. Őt pont ettől rázta volna a hideg. Vinni. Valamire. Minek, amikor már fél tizenkettőkor rá lehet készülni. Óvatosan, hogy észre ne vegyék, megzörgetni táskájában a nejlont: igen, ott van. Pontosan középen, átlósan kettévágva. Műanyag fóliába csomagolva persze, mert a szalvétában kiszáradhat. Vagy, ami még rosszabb: átáztatja a zöldpaprika nedve, amit nagyanyja a szendvics közé préselt. Mert vitamin, az kell. Még az a hogyishívják doki is megmondta a tévében. De félkor még várni, majd, majd! Mint gyerekként a cirkuszban a dobpergés.