Halotti beszédeim [antikvár]

"Egy dohányfüstös pesti lakásban táncoltam a Hey, Jude dallamaira Lukács Katival, tizennyolc évesek voltunk, úgy is bújtunk össze, a romantika csúcsán, éppen benne voltunk mélyen a szerelemben, de teljesen, jártunk, akkoriban nem szerettem ezt a szót, mert függést láttunk benne, igen, jártunk, így is lehetett volna mondani, de nekem a járás, az teljesen mást jelentett, na mi van, jártok, ezt kérdezte mindenki, igen, járunk, rendszeresen megvártam Katit a gimnázium előtt, hazakísértem a Munkácsy Mihály utcába, később a kapujukban csókolóztunk, még később már a lépcsőház üvegezett fordulójában, ahol a házmester a virágokat tartotta, csókolóztunk egyre szenvedélyesebben, és még később, amikor Dénes, Kati magas, izmos és velem szemben joggal bizalmatlan bátyja kosárlabdaedzésen volt, akkor az ő szobájában folytattuk, mert ez nagyobb volt, mint Katié, körben a falak mellett könyvespolcok álltak tele könyvekkel meg lemezekkel, néha mi is hallgattunk zenét szeretkezés után, főleg Bachot, mert akkoriban nagy divat volt, Bachot szeretni, ez az általános műveltség fontos részének számított, ezt sem értettem soha pontosan, hogy mi az az általános műveltség, később aztán rájöttem, hogy az általános műveltség csak arra jó, hogy fitogtassák az emberek..." "...középiskolás koromban kérdezték utoljára tőlünk, hogy ki mit csinálna az élete utolsó napján, ezt már akkor is ostobaságnak éreztem... Soma valami olyasmit írt, hogy kurvákhoz járna, én most azt képzeltem,hogy az utolsó napon már semmit sem fogok csinálni, vajon mit tehettem volna másképpen, ezt kérdeztem magamtól, lehettem volna okosabb, tehetségesebb, szorgalmasabb, kedvesebb, ügyesebb, készségesebb, becsületesebb, de hát azért lettem ilyen, amilyen, mert nem lehettem más... de nincs másoknál sem kevesebb erényem, sem több hibám, ilyen az ember, egyedi példány, sokan már amúgy sem élnek, akiket ismertem..." Odze György gyönyörű, halk, lírai, méltóságos és finom vallomásait mesterien ellensúlyozza korának bemutatása: a vallomásokat kiegészítő lábjegyzetekben rejtőzik a kor, nyerseségével, kisszerűségével, de az benne a szép, hogy egy valóban megélt idő, egyedüli idő.