Halottszámláló [antikvár]

ELOSZO Nem. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy az elkövetkező oldalak egy vámpírregényt, egy vérfarkas-legendát vagy egy kapucnis kabátban, egy temetőben kószáló zombi emlékiratait rejtik. (Bár lehet, hogy ebben az esetben beköszönhetnék a manapság oly sikeres rémtörténet-scifi-fantasy írók közé is). Nincs ilyen vágyam, nem ez vezérelt. Ez a könyvecske az életről szól, az életemről. A könyvben szereplő emberek már nem élnek. Halottak. Halottak, de az életem részei, fontos részei voltak. Nélkülük én sem lennék. Nem szomorú, könnyeket előcsalogató írásokat olvashatnak, hanem kedves, humoros történeteket azokról az emberekről, akiket ismertem, akikkel összehozott a sors. Van, akiről többet írok, van, akiről csupán egy-két sort, van, akiről semmit. Nincs jelentősége. Ez nem egy rangsor, mert mindenki, akivel életem során találkoztam, akiket megismerhettem, mindenki hozzájárult egy darabkával, egy szóval, egy mosollyal ahhoz, hogy most az lehetek, aki vagyok. Ez olyan, mint egy kövekből összerakott kis gúla. (Tibetben Csörten-nek nevezik. A Csörten, a Sztúpa megfelelője. A köveken, kavicsokon van, hogy mantrák vannak, s imazászlók is díszíthetik.) Minden kő, kavics fontos. Része az egésznek, mert ha csak egy ujj-begynyi kavicsot is kiveszünk a gúlából, a gúla összeomlik. „Halottszámláló". Riasztó cím. Én találtam ki, pedig én nem gondolom magamról, hogy riasztó lennék. Az ember, korának haladtával, számba veszi a múltat, számadást tart. Számba veszi a halottait. Nem győzi számlálni. Szomorú egy számadás. Szerintem nem minden esetben! Na, azt nem mondom, hogy „halálra röhögöm" magam, ha a halottaimra gondolok, de minden alkalommal humoros, jópofa történetek is az eszembe jutnak. Erről szól ez kis kötet. A könyv végén egy valóságos számbavételt talál a kedves olvasó, mert hát mégis csak a számlálásról szól.