Hálózsák a felhőn [antikvár]

Előszó helyett Ne siess annyira! Igen, hozzád szóltam. Kedves Olvasó! Mielőtt fellapoznád az első novellát, hadd beszéljek neked a nőkről. Ugye nem bánod, ha tegezlek? Hiszen oly kicsi már a könyvet olvasók, a nyomtatott szót szeretők, a könyv illatában fürdők tábora, hogy szinte már családtagként köszönthetjük egymást ebben a digitális világhálón kapaszkodó világban. Na, szóval csak annyit mondok Neked: ennek a kötetnek minden írását a nő köti csokorba, legyen főszereplő, vagy egy mondattal említett csupán, legyen gondos anya, kíméletlen gyilkos, netán régen megunt szerető. Vagy mondjuk diáklány, akinek arca negyven év homályából bukkan elő. Hogy miért rá esett a választásom? Mert a nő a teremtés legnagyobb kincse. Nélkülük miért is csobogna a patak, amelynek partján már évezredekkel ezelőtt is mosták a férfiak munkától koszos, máskor harctól véres szennyesét. És ne feledd, nők áztatták a férfi sebére szánt borogatást, hogy aztán víztől tűzhöz rohanva készítsék az ételt. Mert nő nélkül, ha jutna is a férfi szájába falat, valljuk be, ízét veszítené. Ezért aztán nők tápláltak téged, mint csecsemőt, mint botladozó kisiskolást, mint szerelemről, vagyis nőről álmodozó kamaszt. És táplálnak étellel, vigasszal, jó szóval ma is, ha úgy érezzük mi, igen, mi: férfiak, hogy nincs nálunk elesettebb, betegebb, megfárad-tabb lény a világon. Mert ők soha nem elesettek, betegek és megfáradtak, ugyanis nekik arra nem hagyott se időt, se kedvet a Teremtő.