Hamis kánon [antikvár]

Addig néztem, amíg odajött és felkért. Elfogódottan lötyögtünk. Hosszú ideig tartott a némasága. Tehát nem ismer meg. Kár volt a szemeimet meresztgetni. Pedig miatta utaztam ide, a rokonokhoz és jöttem el ma a bálba. Akik eddig felkértek, azoknak nemet mondtam. Amikor táncolni mentem vele, figyelmes lettem arra, hogy összesúgtak mögöttünk. Mindenki Zoltán diadaláról sustorgott, akivel hajlandó táncolni a „pesti csaj". A lelkesedés és az izgalom, amely idehozott, a rosszkedv savanyú szagává változott a számban. Felrezzentett: - Milyen jól táncol. Kis híján elnevettem magam. Csak ez hiányzott! Ez a szokásos marhaság. Ez a minden eredetiség nélküli mondat. Ezért jöttem? Egy ilyen mondatért áldoztam két hónapon át? Most már biztos, hogy nem ismert meg. Két hónappal ezelőtt, amikor először felkért és megtetszett, akkor is ezzel kezdte. Mennyire másképp hallottam akkor! Félszegségnek, kamaszos bájnak, zavarnak fogtam fel. Nem bírtam magammal, és kihívóan megkérdeztem: - Meg sem ismer? Csak dadogott. Láttam rajta, hogy töri a fejét, kutat az emlékezetében. Az eredmény újabb elszomorító mondat lett: - Ismernem kellene magát? - Úgy illenék! - vágtam rá dühösen. Ellenségesen nézett. Azt olvastam ki a szeméből: ha sokat hisztizik a csaj, itt hagyom. Ettől meghunyászkodtam. A zene és az 7