Hamueső [antikvár]

Részlet a könyvből: A virradat már kibontotta vörös szélvitorláját a templomtorony mögött. A tehénistálló édeskés párát szűrt a ritka levegőbe. Veron hibbanva indult egy teli sajtárral a ház felé. A tornáclépcsőnél megállt. Lerúgta papucsait. Mezítláb lépdelt föl az ámbitusra. Szemtelenül és éheskedve nagy sereg galamb tolongott utána. Az asszony bárddal-faragott, csupa-csont, csupaszöglet arcában megenyhültek szigorú, sötét szemei. - Ó bizony, mert még éhenhaltok! - Vetett egyet a vállán. A tornácszöglethez indult a szakajtókosárért. De félútban megállt. A hárs-ágy nagyot roppant mellette. Csapzott hajjal, elejtett szájjal az ura aludt rajta. Kemény, barna arca elfolyt a nehéz italos álomban. Aprókat nyögött, mint a lidérc-szállott. Veron szikár vállai megrázkódtak. Arcát az összenőtt, mindég dacos szemöldök alatt hirtelen elfutotta a tűzláng. Meztelen, hosszú nyakán hirtelen kifeszültek az inak, lapos, kemény szája szóra mozdult. Aztán csak megint vállatvont, megoldotta a kötőjét és ráborította a boros ember ábrázatára. - Jól kezdődik a bíróság! - Dünnyögte a fogai közül. Az alvó hangosat horkant. Fal felé dobta magát. Elhajított ökle oldalbaérte az asszonyt. Veron száján kiszaladt a szitok: - Ni az oktalanja! Már még álmában is vagdalkozik!