Hamuther [antikvár]

Részlet a könyvből: "Amikor a jegykezelő bezárta maga előtt a fülke ajtaját, csak ő, Hamuth Ernő vette észre, hogy a pillantása, a kalauz tekintete furcsán és gyorsan végigfutott a csomagokon is, és úgy érezte, mintha a magánember, nem a jegykezelő, hanem a magánember kifogásolnivalót talált volna az utastársai viselkedésén, mert azt a halványka grimaszt a szája körül csakis így tudta értelmezni, azt a kis rándulást a száján-orrán épp az ajtó becsapódása előtti pillanatban, de mielőtt tudatosíthatta volna, értelmezhette volna, miért is történt mindez, mielőtt ő is fölnézhetett volna a csomagokra, vajon mi kivetnivaló lehet azokon, akkor már rá is döbbent, leesett neki: ugyanis az utastársai közül ketten kiléptek a szűk folyosóra és azonnal indulattal beszélni kezdtek, amikor pedig a harmadik társ is fellépett, jól érthetően mondta, többek között azt, hogy pavszej verajátnasztyi, minden valószínűség szerint, és ez nem csak azt jelentette, hogy oroszokkal utazik - ezt [érzékelhette a jegykezelő is, bár azok nem szóltak egy szót sem, ültek, mintha csak közönyös és nagyon lezser itthoniak lennének -, hanem azt is, hogy a megjegyzés alighanem rá vonatkozik, tudniillik arra lett figyelmes, hogy a lehúzott ablakon bevágó szélben mind a hárman őt szemlélik, találkozott is a tekintetük, bár nem akarta, főleg azt nem, hogy bárminemű kapcsolat jöjjön létre közöttük, de mivel hármójuk közül az egyik azon nyomban benyitott hozzá és azt mondta, igyom, zákúrim, gyerünk, gyújtson rá, ő tagadólag rázta meg a fejét, és akkor, igen, akkor már tudta, hogy hibázott, igen, hibázott, mert a megértésre utaló fejrázás valamiféle társsá tette őt ezen a vonaton, ebben az országban, ebben a társaságban..."