Hamvadó idő [antikvár]

Az isten háta mögött A két gyerek ott ült a dombtetőn, ették a paprikával megszórt zsíroskenyeret, harapták hozzá a kertben sebtiben letépett hagymaszárat, s a nagy ponyvás teherautót nézték, ahogy hatalmasat zökkenve vonszolta fel magát az úton, melyen a pár nap előtti felhőszakadás mély gödröket hagyott. Hová megy ez, kérdezte az egyik, akinek Ferike volt a neve, és lent lakott az alsó úton, a nagy zöldkerí-téses házban. Nem tudom, vonta meg a vállát a másik. Őt úgy hívták, hogy Ilka, s éppen az ő kertjük fölött ültek, kedvenc helyükön, ahonnan messzire el lehetett látni, el egészen a temetődombig. Látták, amikor az alsó úton megjelent az autóbusz, látták Ferikéék házát is, sőt a gyárkémények tetejét is, a vörös, szürke, fekete és fehér füstöt, ahogy egyenként felszálltak a kéményekből, aztán fent egymásba úsztak, összefolytak, s lassan szétterültek a város fölött. Szerencsére föléjük sohasem hozta el a szél ezt a nagy, lapos, vöröses-szürkés tányért, amitől a központban lakók sokszor a napot sem látták, nehezen szedték a levegőt, s esténként vörös vagy fekete vasport fésültek ki a hajukból. Ott, ahol a gyerekek éltek, soha semmi rendkívüli nem történt, ezért nézték olyan izgatottan, vajon hová zötykölődik az a teherautó. Lehet, hogy eltévedt, mondta Ilka, de Ferike lehurrogta. Hogy tévedt volna el, ez katonai, nem látod, azoknak van térképük, meg minden, iránytű is, ez nagyon is tudja, hova jön. Ferike okos volt és Ilka felnézett rá, mert szerette, s mert rajta kívül nem is ismert jóformán más gyereket Átnyújtott Ferikének egy hagymaszárat, látta, hogy neki már elfogyott, aztán ették tovább a kenyeret, s szótlanul figyelték a teherautó kínlódá-