Harci mosolyok [antikvár]

ELÖSZÓ-FÉLE Még a századforduló előtt mint kisfiú kérdeztem meg anyai nagyapámtól, hogy mikor a Rajnavidékröl mint vándor-mesterlegény visszatért, miért állt he mindjárt 48-as honvédnek? Hogy megsebesüljön, megsántuljon Isaszegnél császári golyótól? — Erre nagyapám, mosolyogva bár, de hevesen válaszolt: — Ó, be csacsi vagy! Hát hogyne álltam volna be honvédnek? Hát lehetett 48-ban be nem állnom, amikor nyugatról jövet meghallottam a pozsonyi utcán a világ legnagyobb szónokai, Kossuth Lajost, amint nemcsak a fiatalokat, hanem még az öregeket is fölgyújtotta szavával és szabadságharcra toborzott bennünket?! — ^szen még apád is honvéd lett akkor, pedig nem is tudott magyarul és sohase hallotta Kossuth Lajost! Vajon te nem álltál volna be honvédnek? — kérdezte a nagybotű, sánta öreg bácsi, a fülemet megcsípve, olyan mosollyal, amilyet nehéz elfelejteni még a mai véneknek is! No és édesanyámnak a gazdagokon csúfolódó mosolyait hogy felejtsem el? Ifjúkorom egyetlen polgári fegyvere volt a támadó mosoly, amely csak kivételes, egészen ronda esetekben torzult csúf és gyűlölködő kinevetésre. Például amikor egy magyar belügyminiszter szociális érzékével dicsekedett a parlament-