Hárman a határon át [antikvár]

Részlet a könyvből: Zossen, Lüben am Spreewald, Lübbenau, Kottbus, - mi elől is menekülök tulajdonképpen? - faggatta magát, Isten tudja, hányadszor. Egyszerre csak eszébe jutott az öreg ház a Wannsee partján, ahol felnövekedett. Estefelé volt néha ilyen érzése gyermekkorában, de még később is, mikor a sötétben lement a lépcső fokain: olyan érzés, mintha valaki gyorsan lépkedve járna mögötte és kinyujtaná a karját utána; ilyenkor mindig hirtelen futni kezdett, muszáj volt szaladnia, aztán kifulladva ért föl a kivilágított ebédlőbe, becsapta az ajtót és anya felriadt, - úgy becsapta, mintha attól félne, hogy az ismeretlen testtelen karral továbbüldözi. A világon minden rossz emberi formát ölt, gondolta most, pedig nem igen szokott ilyesmit gondolni. De most, hogy kocsijával száguldott az országúton, az éjjel sűrű sötétjén át, észrevette, hogy a fehérre meszelt fák csak azért hatnak oly iszonyúan a reflektorfényben, mert fehérköntösű karcsú asszonyoknak rémlenek és az úttesten táncoló lomb árnyéka csak azért ölt olyan rút formát, mert ugráló és fintorgató pofákra emlékeztet...