Hárman [antikvár]

A kerzsenyeci erdők mélyén számos magános sír domborul elszórtan, óhitű öregek csontjai porladoznak bennük, egyik ilyen öregről - Antyipa volt a neve - mesélik a Kerzsenyec körüli falvakban: Antyipa Lunyev, egy makacs természetű, gazdag paraszt, ötvenéves koráig világi bűnökbe merülten élt, akkor azonban magába szállt, meghasonlott környezetével és otthagyva családját, az erdőbe költözött. Egy meredek szakadék szélén szerzetesi cellát épített magának és nyolc évig élt ott egyedül, télen és nyáron, senkit sem engedett magához: sem ismerőst, sem rokont. Emberek, akik eltévedtek az erdőben, bolyongásuk közben néha rábukkantak cellájára és látták Antyipát, amint imába merülten a küszöb előtt térdelt. Külseje ijesztő volt, csonttá soványodott a böjtöléstől és az állandó vezekléstől, testét szőr borította, mint az állatét. Ha embert látott, talpraállt és némán földig hajolt előtte. Ha kérdezték, hogyan lehet az erdőből kijutni, nem szólt, csak kezével mutatta az utat, mégegyszer földig hajolt, aztán cellájába ment és bezárkózott. Gyakran látták ez alatt a nyolc év alatt, de hangját soha senki sem hallotta. Felesége és gyermekei eljártak hozzá: elfogadta tőlük az ételt és ruhaneműt és előttük is földig hajolt, mint mindenki előtt, de velük sem beszélt, mint ahogy egyetlen más ember sem bírta szóra. Abban az évben halt meg, amikor az óhitűek remetebarlangjait lerombolták és halála ekként következett be: A kerületi rendőrfőnök katonákkal jött ki az erdőbe és látták Antyipát, amint cellájában térdel és hangtalanul imádkozik.