Harmincnapos nászút [antikvár]

Részlet: A HÍD — Csak piszkálgasd! — nyúlik el Pataki csapatcsendőrparancsnok az alacsony oldalú, nyitott vagon aljában. Ezt csak úgy mondja, hogy föl se néz fektéből, majdnem fejhangon, fogai közt egy szalmaszálat forgatva. Vízvári híradós főhadnagy nem válaszol a burkolt támadásra. Megszokta már. Türelmesen csavargatja a rádiót, keresgél. Végre földerül az arca. Valami zene. Szombat délelőtt, tízóra körül. Szeptembervégi nap cirógatja az arcokat. A vonat robog. Viszi az ezredet. Hova, nem tudják pontosan. Valamerre keletnek, biztosan oda, ahol valami disznóság van, ahogyan szaknyelven mondják. Pataki a két tábori lelkész között heverészik. Takács Lajos tiszteletes úr alig tudja, hova helyezze szálfatestét, csontos, hosszú karját. Farkas páter a zene hangjaira kinyitja szemét. — Dvorzsák Üj Világ szimfóniája — jegyzi meg átszellemülten, mintha az imént a rádióműsort böngészte volna álmában. — Üj Világ! — kacag föl epésen Hanauer, a vonatparancsnok — Kaptok ti olyan új világot, hogy nem köszönitek meg. Az ábrándozás azért csak tovább folyik. Takács tiszteletes a bárányfelhőkkel tarkított eget nézi, közben a hegyaljai szüretre gondol, amely hamarosan megkezdődik — nélküle. A páter nem néz semmit. Befelé figyel. Ugyan mire gondolhat? Legénye, Huták, bakancsával bajlódik. Lehúzza őket s kap-cáit kiteregeti a napra. Radványi sötét illatokkal kergetőzik a dunatiszaközi szellő. Hanauer elkeseredésében egy sárgare-