Három ember [antikvár]

Részlet: A kerzsenyeci erdők mélyén számos magányos sír fekszik elszórtan; óhitű öregek csontjai porladoznak bennük; egyik ilyen öregről - Antyipa volt a neve - mesélik a Kerzsenyec körüli falvakban: Antyipa Lunyev, egy kemény jellemű, gazdag paraszt, ötvenéves koráig világi bűnökben elmerülve élt, akkor azonban magába szállt, meghasonlott környezetével és otthagyva családját, az erdőbe költözött. Ott, egy meredek szakadék szélén, szerzetesi cellát épített magának és nyolc évig élt ott egyedül, télen és nyáron, senkit nem engedett magához: sem ismerőst, sem rokont. Emberek, akik eltévedtek az erdőben, néha rábukkantak véletlenül a cellájára és látták Antyipát, amint imába merülten a küszöb előtt térdelt. Külseje ijesztő volt, csonttá soványodott a böjtöléstől és az állandó vezekléstől, testét szőr borította, mint az állatét. Ha embert látott, talpraállt és némán földig hajolt előtte. Ha kérdezték, hogyan lehet az erdőből kijutni, kezével szó nélkül megmutatta az utat, mégegyszer földig hajolt, aztán cellájába ment és bezárkózott. Gyakran látták ez alatt a nyolc év alatt, de hangját soha senki nem hallotta. Felesége és gyermekei eljártak hozzá: elfogadta tőlük az ételt és a ruhaneműt és előttük is földig hajolt, mint minden ember előtt, azonban velük sem beszélt, mint ahogy egyetlen más ember sem bírta szóra. Abban az évben halt meg, amikor az óhitűek remetebarlangjait lerombolták és halála ekként következett be: