Háromkirályok I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Tera, az ifjabbik, s valljuk meg mingyárt, nem annyira szép, mint inkább csak bájos Rahóthy-lány - mert Guszta, a nénje, igazi, vöröshajú szépség volt - topogva hozta be a párolgó szárazbab-levest, s a lótuszvirágos, de, fájdalom, már csorba, sőt sárgarézzel is körüldrótozott tálat (amelyről az ördöngös Guszta kesernyés csipkelődéssel szokta mondani az anyjának: „Mama, mama, ez a rézbútor kezdete") és kifeszített karral tette le két fülénél fogvást a fehér asztalterítőre, miközben kissé hátrakapta az őzszemű fejét, hogy hamvas arcába ne csapjon a gőz. - Első fogás! Huh! beh for-ró! - s úgy kihúzta ezt az utolsó szótagot, mintha gumiból volna; vagy legalább is, mint ahogy az anyja lilaszín fűzőjének a zsinórját szokta meghúzni, mikor a pénzügyi tanácsos névestéjére, valamint havonta egyszer színházba öltözködtek, s a termetes aszszonyság felfujt béka gyanánt állván a még mindig nem eléggé szoros fűzőben a lábastükör előtt, elfulladó hangon lihegi hátra neki: - Húzd még egy csöppet, Tera! Húzd! (Igaz is: „ki tudja, meddig húzhatod".)