Ház a domboldalon [antikvár]

Részlet a könyvből: Már régebben is úgy emlegettük a dombot, mint ahogy a tengerről vagy az erdőről beszél az ember. Esténként oda jártam haza a sötétedő városból; a domb az én számomra nem valamilyen helyet jelentett, hanem a dolgok bizonyos arculatát, egy életformát. Például, semmi különbséget nem éreztem közte és azok között a régi dombok között, amelyeken egykor gyermekként játszottam, s ahol most is élek: girbe-gurba, hepehupás táj, művelt is, vad is egyszerre, a tájat keresztül-kasul szeldeső utak, árnyas sétányok, vízmosások. Esténként úgy mentem fel a dombra, mintha én is a légiriadók üvöltő rettenete elől menekülnék. Az utakon nyüzsgött a sok ember, a sok szegény, akik éjszakára kimenekültek a városból, s inkább a szabad ég alatt aludtak. Vitték magukkal a matracot, biciklire kötve vagy a vállukon, s zajongtak, vitatkoztak, makacsul, hiszékenyen, s közben megfeledkeztek a bajukról.