Házam [antikvár]

ÖRDÖG VIGYEN MINDEN FOLYTATÁST! Bizonyos, hogy pirosabbak voltak a rózsák. A nyárfák magasabbak. S ez az ösvény az ágyások között, amely izzó bíborfoltok közt végighúzott szalaghoz hasonlított - nem lehetett ilyen keskeny, ilyen jelentéktelen! Miért nincs semmi muzsika a szélben? Valamikor, ha sóhajtása felhangzott az erdő fái közt, mintha távoli hegedűket hallott volna az ember - a szél puha nyirettyüje örökkéváló dallamokat játszott a fák zöld húrjain. Most pedig semmi muzsika nem hallatszik. Még a nap fénye is elhomályosodott, a napóra megnémult és bús árnyékba rejti az Időt. Miért... miért? Ha a napóra beszélni tudna, ezt mondaná: - Mert valamikor boldog voltál ebben a kertben, s ennélfogva bolond vagy, hogy visszatérsz ide. Minden ember bolond, aki az időt kérdi tőlem ... Mert mindegyik olyasvalamit keres, amit maga mögött hagyott és nem találhat meg soha. Volt egyszer - csak tegnap - egy fiú meg egy leány. Itt jártak ebben a kertben - most egy esztendeje. Ott ültek ni, az alatt a nagy tiszafa alatt s a leány arca olyan fehér volt a szerelemtől, mint a hold, amikor a fiú megcsókolta.