Házasságok [antikvár]

ELŐSZÓ Aki keresi a szerelmet és nyíltan elébe megy, amennyire nyíltan a zűrzavaros modern élet engedi, az talán őrült. Ismerjük azt a pillanatot, amelyben a máskor, más körülmények között jelentéktelen, hétköznapi cselekvés egyszerre emberfeletti vállalkozássá növekszik. Ott állsz a hallban. Előtted a csukott ajtó, s az ajtó mögött ott ül valaki egy széken az ablak mellett, egy férfi vagy egy nő. Nyár van, késő délután, és eltökélted, hogy odalépsz az ajtóhoz, benyitsz a szobába, és így szólsz: - Nem szándékozom tovább élni ebben a házban. Összecsomagoltam, már beszéltem az emberrel, egy óra múlva itt lesz a bőröndömért. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, nem tudok tovább veled élni. Itt vagy, állsz a hallban, belépsz a szobába, és elmondod ezt a néhány szót. A ház csöndes, és te hosszasan állsz az ajtó előtt, félve, tétován, némán. Homályosan felrémlik, hogy mikor lejöttél a hallba, lábujjhegyen jöttél le. Neked is, meg talán a másiknak is ott az ajtó mögött, jobb, ha te elmész a házból. Ebben egyetértenétek, ha tudnál normálisan beszélni róla. Mi ez, hogy mégis képtelen vagy rá? Mitől olyan nehéz ez a három lépés az ajtóig? A lábadnak semmi baja. Miért olyan nehéz mégis? Fiatal ember vagy. Miért remeg a kezed, mint egy öreg emberé? Mindig bátornak ismerted magad. Most miért hagyott el hirtelen a bátorságod? Nevetséges vagy tragikus, de tudod, nem leszel rá ké~