Hazatért liliomok [antikvár]

A férfi ült a kertben, szeretett macskája az ölében. Virágzik körülötte a szőlő – ő metszette. Árnyékot ad neki a kis. oldalfal nélküli faházikó – ő építette. Kiterített, száradó gyógynövényekre szállnak a méhek asztala túlvégén, de ő se nem hallja, se nem látja őket: elmélyülten ír. Egy kék tintavonal indul a szívéből, végighalad mellkasán, karján, le az ujjáig, és tolla hegyéből virágokat ró a papírra. Senki sem tudja, mióta ül ott. Senki sem tudja, mióta ír már, de soha el nem fogy a tinta. Csuklóján rég megállt, elnémult az óra, és sohasem kongatnak felette éjfelet. Ott ül már örökké, macskával az ölében, nem zavarja már a világ zaja. Nem-múlandó, mint a tenger morajlása vagy a sós víz illata.