Hegyvidéki beszéd [antikvár]

A LONDONI GYEREK Születni könnyű! - tartja magát máig a mondás, amely mellé ösztönös nyomatékul, esetenként egy-egy bölcsességével hivalkodó kézlegyintés is odatársul. Talán van is ebben némi igazság, ha pusztán általánosságban, tértől és időtói megfosztottan idézgeti az ember. Én azonban amondó vagyok, hogy megszületni bizony kimondottan nehéz. Különösen nehéz volt pedig 1957 márciusában, amikor édesapám, az egykori bánrévei pöttöm suszter, Léka Béla szálfa termetű fia, párjától távol, a Mar-seille-i éjszakában remegte világra jöttömet. Ám még ennél is kínkeservesebb idólc jártak néhány esztendővel korábban, 1954-ben, midőn az akkor már két hete halott bátyámat édesanyámból, az egykori jogakadémiai tanár, a fővárosi Dr. Kacsóh Bálint lányából rutinszerűen kikampózták, s akinek ágya mellett, nyilvánvaló orvosi mulasztás következtében fölrobbant az altatógáz, csontig égetve felsőkar-ját. Az ok, a diagnózis mindkét esetben azonos volt: Rh-összeférhetetlenség. Mindezek tükrében talán nem túlzás azt állítani, hogy életemet - közvetett módon - annak a londoni, magyar emigráns orvosnak köszönhetem, aki 1956 nyarán édesanyám derekába beültette az ellenanyagot tartalmazó kis kapszulát, s a tengernyi pénzt bezsebelve, kiadta a hosszú hónapokon át nyugtalanítóan lappangó jelszót a születésem utáni azonnali vérátömlesztésről. E történetről egészen tizennégy éves koromig nem volt tudomásom, mindössze arra emlékszem, hogy a felnőttek magasából meg-megütötte fülemet a szó, miszerint „londoni gyerek" vagyok. Egyébként pedig éltem az átlagos budai gyerekek életét, hol Rózsa néninél, a Virányos úton, hol Nagymamusnál, a