Heliogabalus [antikvár]

Részlet a könyvből: Emesa fölött a fülledt nyárutói éjszakában kristályos csillagok tündököltek a nagy, felhőtlen égbolton. A legragyogóbbak közt finomabb fénypettyek lepték az eget, míg a csillagzatok tarka változatokban, hirtelen föllángolva és megint lesápadva, mérhetetlen gazdagul kápráztak, mintha csillagkéjtől ittasult istenek szórták volna el őket a fénynek támolygó részegségében. A tejut széles folyója mint fátyol libegett, mint dicsfény, mint a legfőbb isten diadalmi útja, fényportól csillogóan, csillagokkal olyan sűrűen teleszórva, hogy átgázoló lába bátran belesüppedhetett az aranyló homoktengerbe. A csodálatos nyárutói éjszakában felismerhetők lettek a templomépületek körvonalai: szélesen, távolian és magasan álltak ott, sajátságos lépcsőzetes toronnyal, amely megkurtult és elfolyt a ragyogó semmiben. Szélcsöndes kertek sűrű lombjainak titokzatában terpeszkedtek a tágas park templomai, hol fehéren mint fénylő márvány, hol tompaszürkén mint a gránit. Oszlopok nyujtóztak karcsuan, és végül minden összeolvadt az óriási agávék árnyékával, amelyek levél pengéi megragyogtak a holdfényben, vagy a homályban fürödtek és elmerültek az éjszakában...