Hell meg a nők [antikvár]

Részlet a könyvből: Amikor Hell kiszállt a vonatból, elállt az eső. Addig minden, még a telesírt fülkeablak is, fuldoklott a csíkokban zuhogó esőben, a hegyeket nedves vattához hasonló felhőgomoly takarta. Most, amikor Hell az állomásépület szépítésére ültetett, víztől csepegő vadszőllőindák mellett elhaladt, a sok szürkeség mögött már valami ezüstös fény csillogott, szerény, félénk napocska indult útjára valahol a gomolygó köd és felhők között. Hell megállt, táguló orrlyukkal szívta magába a friss levegőt. Nedvesen illatozott, fafüstre emlékeztetett, kicsit hóra is, tisztán, hidegen, fanyaran. Volt benne kátrány is, igen, a gyenge szellő egészen bizonyosan valami olyan hajtott erre, ami tavat és frissen kátrányozott csónakokat juttatott eszébe. Hell elégedetten mosolygott. Hátizsákját jobb hüvelykujjára akasztotta, a laza papírdobozt bal hóna alá szedte és kilépett az állomás területéről. - Nem kéne segítség az úrnak? - kérdezte egy apró fickó, aki az útfelázott keréknyomaiban mezítlábálldogált. Hell megállt, sohasem ment el gyermek mellett közönyösen.