Hepizódok és egyéb [antikvár]

Az ugrani vágyó Ott állt, nagyon magasan az épület lapos tetejének szélén és ugrani készült. Nem tudni, mióta állt ott. Huszonegynéhány évesnek látszott, nem volt rosszulöltözött. Közel egy órával ezelőtt fedezte fol valaki a szemközti ház egyik ablakából. Az utcáról alig lehetett látni, nem csak azért, mert onnan olyan távol volt, hanem mert az épület homlokzata nem volt függőleges. Hátraívelt, mint egy szék támlája az ülésfelől nézve. Az építész ezzel akarta csökkenteni a két házsor közötti, aránylag szűk utca szurdok jellegét. Ez nem nagyon sikerült neki, viszont a ház így valószínűleg jóval drágább lett, mint lett volna függőleges homlokzattal. Ráadásul így a fölfelé keskenyedő épület a telek helykihasználása szempontjából sem volt túlzottan előnyös. Esetünkben azonban további hátrány vált szembetűnővé: a tűzoltók hiába hozták magukkal óriási lepedőjüket, a ponyva kifeszítésével semmit nem értek volna el. Az öngyilkoló, ha ugrik, már az első nyolc emeletnyi esés után ütközött volna a ferde fallal és onnan kezdve valósággal elkoptatta volna magát mire leér. Megjegyzem, ilyen magasság esetén a ponyva amúgysem használt volna sokat. Hogy az öngyilkosjelölt miért ilyen, előreláthatóan kínos végre szánta el magát, nem tudjuk. Ez talán eszébe sem jutott, mert föntről nézve az ilyesmi rém csalóka. Úgy tűnik, hogy a ferdeség szinte nem is létezik. Mintha elég lenne egy kis ugrás előre és az ütközésmentes pálya máris biztosítva lenne leig. A jelölt nem volt beszédes, csak akkor ordított nagyot, ha valaki közeledett hozzá. Noha lefelé nézett, a nap pont olyan ügyetlenül állt - és alacsonyan hogy a hátulról lopakodót már messziről elárulta az árnyéka. Ezért a lopakodni vágyó rendőrök egy-két kísérlet után megszeppenve visszahátráltak. Eközben az ugorni vágyó továbra is mereven az utca felé nézett. Félő volt, hogy ennyi ácsorgás után - mégha játszana is terve