Hét megdöbbentő történet [antikvár]

Elkésett, ami igen ritkán fordult elő vele. Háromnegyed hét volt, mikor feltépte öltözője ajtaját. Végre lerogyhatott székére, hogy megpróbálja eljuttatni magát abba az állapotba, amelyben képes átgondolni a teendőit. John Sprew ugyanis nem az a fajta ember volt, aki minden tudatosság nélkül bele tud kezdeni valamibe. Márpedig ma minden összekuszálódott lelkében. Úgy érezte magát, mint egy kupac szemét. Már azon is töprengenie kellett egy kis ideig, mit is játszanak aznap este. Ha a művészbejárón berobbanva nem érte volna utol a portás hangja: "Még épp' hogy beért, művész úr, bár a Richárd bajosan kezdődött volna el maga nélkül!", akkor szégyenszemre meg kellett volna kérdeznie valakit, hogy melyik darabot játsszák ma. Mázlija volt: senki sem vette észre a késést. Miközben levette cipőjét, ingét, nadrágját, igyekezett nagy vonalakban átgondolni esti alakítását. Szerepei közül a II. Richárd volt a szívének legkedvesebb. Finoman árnyalt figurát faragott belőle, próbáról próbára, előadásról előadásra dolgozva ki egyre aprólékosabban Shakespeare királydrámájának alakját. Két nagymonológot is tartalmazott a szerep, melyek valósággal önálló drámák voltak a drámában. Kizárólag elmélyülten és őszintén lehetett ezekben úgy kimondani a szavakat, hogy ne csak valóságosnak tűnjenek, hanem valóban azok legyenek - belőle szülessenek meg, az előtt fogalmazódjanak meg, mielőtt mondatokká formálódva elhagyják a száját. A legtöbb kritika éppen azt emelte ki játékában, hogy "hús-vér Richárd, emberi gyengékkel és megnemesedéssel". Most valamiért ez a pozitív kritika tolakodott gondolatai közé. Utána kellett gondolnia, mióta is