Himfy szerelmei I-II. [antikvár]

Van egy idő az ember életében, az életnek nyiló tavasza, mellyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal lélek, a földön és a nyomorúlt valóságon felülemelkedvén, érzeményeit és gondolatjait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza: az embernek legboldogabb ideje! mellynek szép, ámbár hiú, és soha be nem teljesedhető reményeit, a megérett, megokosult ember, a legtűrhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó Legény szintúgy, mint a virágzó Leány, Poeta; Poeta, mondom, de nem Iró: mert minden érzeménye, minden gondolatja poézis; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje és legritkábbnak nyelve, poézisét leírni.