Holt lelkek [antikvár]

Részlet a kötetből: GOGOLY. Az orosz irodalom kezdődő fénykorában, a mult század huszas és harminczas éveiben, a nyugat-európai mozgalmak hatása alatt, egész sereg költő és író hirdette lelkesülten, hogy az orosz nem csupán számos, hanem nagy nemzet is. A szláv életközöny és fásúltság akkor, s az idő azóta mégis azoknak adott igazat, a kik csüggedten szemlélték a muszka jellemet és mélabúval az orosz életet. Ezek voltak a mélyrelátó és komoly hazafiak, s egyúttal a valódi nagy tehetségek. Nem számítva a tisztán lyrikus Kolczovot, a ki az élet nyomorúságait emberi általánosságban panaszolja, ennek a nemzeti pessimismusnak a költészetben Puskin és Lermontov adtak hangot, a prózában Gogoly. Kortársak voltak. Puskin mindössze tíz esztendővel volt korosabb Gogolynál, Lermontov öttel fiatalabb. Puskin nevét már országszerte ismerték, mikor Gogoly Janowszkij Wasziljewics Miklós 1829-ben, mint húsz esztendős fiatal ember Szent-Pétervárra ment szerencsét próbálni, nem is álmodva arról, hogy valaha Puskinnak barátja s hírnevének osztályosa lehessen. Nem is sejtette, mennyi tehetség szunnyad benne, s hogy lelkében milyen szerencsésen vegyül össze a nehézkes orosz komolyság a kis-oroszok nyilt és tüzes természetével. Megvolt benne a szláv mélabú és révedezés, az örökös leigázottság nyomában járó fásúltság, mely tompa keserűségben emészti magát, s a hamu alatt mégis izzik.