Hullámverte emlékezet [antikvár]

VOLT GYEREKKOR"Nekem a sámli hiányzott. Ülni valaki lábánál és hallgatni, hallgatni.Ehelyett írok, írok.Fejemben egy filmtekercs és időnként előbukkan egy-egy kocka. Látom, átélem, hány életem volt, hány filmkocka és melyik az utolsó. Az élet számomra olyan, mint az aláaknázott mező, néha félek, hogy nem jutok át. Tragikus szakaszaimban ismételtem magamban: ez nem velem történik, engem most olvas valaki. De hogy lehet a folyamatosságot megőrizni? Az elszakadt és újból összeragasztott szalagokat egységes filmmé komponálni? Sem bánat, sem öröm nem múlhat el, és mindkettő fáj. Az ember nem bújhat ki a bőréből, mint a kígyó. Hogy fogjak hozzá, hogy ne hasson minden szó üres sablonnak? Félek a női íróktól és szeretem is őket, mert nők. Őszintébbek vagyunk? Exhibicionistább mivoltunk érdekesebbé tesz bennünket? Nem tudom. Sosem szerettem az okoskodó nőket. A nőhöz más illik. Ösz-szetettebb lény. A Nőben az atmoszférát, a hangulatot szeretem. Lásson, sugározzon, illatokat szívjon-bocsásson, hangokat halljon és továbbítson! A Nő legyen Zene és maga a Természet: változzon, újraéledjen, újuljon és mindig, mindenkor maradjon ugyanaz, megismételhetetlen ismétlés.Nem regényt írok, ne várjanak összefüggéseket: ezek emlékek, hangulatok, vágyak, remények. A szó kevés. Nem tudok bánni a szavakkal. Olykor megnémulok, és úgy érzem, csak zenében tudnám igazán kifejezni magam. Most mégis megpróbálok szavakkal is élni.