Hunok Párisban [antikvár]

A SORBONNE díszterme jó háromnegyedig megtelt. Többre várni hiábavalónak látszott, a közönség fészkelódni kezdett. Az emelvényre bevonult - ünnepélyes, lassúsaggal - a díszelnökség, a meghívott előkelőségek kara, köztük az előadók. Leültek, de nyomban álltak is fel. A zenekar a Marseillaise-t játszotta; majd magyar himnuszként a Rákóczi indulót. A rektor, a szakállas kis Aulard, fürgén az előadóasztalhoz sietett. Minden nemzet a maga szabadságának bajnokát köszönti Petőfiben, - Petőfi az egész világé, fejtegette könnyedén, erőfeszítés nélkül. Már végére is ért. Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepelték. Bonnefon beszélt, a cikkeiben s szónoklataiban egyformán mérges-heves, de a köztudomás szerint mindkét területen egyformán hamar megvásárolható újságíró. Tüze ezúttal is elkapta. Átkokat szórt, pontosan nem lehetett érteni, kire, - a kormányra, Amerikára? A francia szellem hódolatát hozta. Közben ősz sörényét s rengeteg hosszú ujját lobogtatva, meg-meghajolt a cigányok, a csárdák és a csataterek költője előtt, nem csupán képletesen, hanem újra és újra szikár termetével is. Szavai áradásával egyetlen sziklaszál dacolt: a költő neve.