Hurrikánok évada [antikvár]

I A folyótól felfelé vezető úton közeledtek a kanálishoz a vakító déli napsütésben csúzlival a kezükben, hunyorgó szemmel, harcra készen. Öten voltak plusz a bandavezér. Egyedül ő viselt fürdőruhát: piros úszónadrágja tűzfoltként villogott a száraz nádcsonkok között; május eleje volt, az új hajtások még alig látszottak. A többiek alsónadrágban követték, térdig sárosan. A négy nagyobbik fiú felváltva cipelt egy vödör kavicsot, amit aznap reggel gyűjtöttek a folyóparton. Összevont szemöldökkel, elszánt tekintettel kerülgették a nádcsonkokat, még a hátul slattyogó legkisebb sem merte volna bevallani, hogy fél. A csúz-lija gumiszalagját végig megfeszítve tartotta, és a bőrbetétben már ott lapult egy kavics, hogy csapda esetén a legelső gyanús jelre kilőhesse. És minden gyanús volt: a hátuk mögött, a fák rejtekében láthatatlan őrszemként figyelő bentévi madár éles rikoltása, a félrehajtott levelek surrogása, a sziklák felől arcukba süvítő szél, a vészjósló csend, a vakítóan fehér égen keringő fekete madarak és az az iszonyatos, orrfacsaró bűz. Nem győzték köpködni a nyálukat, nehogy a belüket is kihányják tőle; rosszabb volt, mintha valaki egy marék homokot hajított 9