Ifjú szerelmesek I-II. [antikvár]

Nehéz megírni ezt a történetet. Minden történetet nehéz megirni s ezért helytelenül gondolkoznak és ne várjanak valami nagy eredményt az olyan emberek, akik ezzel a kijelentéssel ülnek le regényt irni: Irok egy regényt. Az embernek enni kell, hát mért ne irna regényt ? Regényt irni magasabbrendü ambició. Azon kezdem, hogy bűvésznek kell lenni hozzá. És azon végzem, hogy - bűvésznek kell lenni hozzá. Büvészdolog az egész. Aki meg akar irni egy történetet, az igy gondolkodjék: Büvész vagyok. Most megyek és bokrétába kötöm mindazt a fényt és árnyékot, ami éjjelente kikövezi a Themzét a Westminster hidnál. Ez persze nem könnyű dolog. A legnagyobb nehézség természetesen az, hogy fény és árnyék sohasem marad meg ugyanazon a helyen. Egy hullámcsobbanás, egy szellő, egy pillantás, s a kép elmosódott, a csipkeminta elferdült, a filozófiánk bohózat, a bűvészetünk zűrzavar. Álljunk egy lépésnyivel jobbra vagy balra s ami eddig fény volt, most sötét árnyék, ami árnyék volt, táncoló fény. Mit tehetünk, hogyan láthatunk egyenesen magunk elé? Az élet kanyarog, változatlan és örökké változik. Semmi sem pontosan olyan, amilyennek látszik. Sajnos, semmi sem marad pontosan ott, ahol utoljára láttuk. Sajnos. ... És ezért oly nehéz okos könyvet irni...