Ifjúságom, e zöld vadon [antikvár]

Már elmostuk a csajkákat a Morgó patakban, és a napirend szerint be akartunk bújni a sátrakba a fél órás „csendes" pihenőre. Táborvezetőnk, a húszéves János bá ekkor váratlan bejelentést tett. - Mostantól fordított napot tartunk. Régi hagyomány ez a cserkészetnél. Azt jelenti, hogy a parancsnokság elvonul, nem kötjük az orrotokra, hogy hová. Ti pedig úgy töltitek az időt, ahogy nektek jólesik. Egyetlen kikötésem van: békén hagyjátok a sátrat, ahol a kaját tartjuk. Megdézsmálhatjátok persze, de akkor a táborozás utolsó hetében kénytelenek lesztek éhkoppot nyelni. Hogyne ismertük volna ezt a szólást? Másfél éve, hogy a háborúnak vége lett. A negyvenhatos év nyarában jártunk, a pengő annyira elértéktelenedett, hogy egy kiló kenyér százmilliárdba került. Másnap már háromszor annyiba, Százan sem lehettek a börzsönyligeti erdő tisztásának lakói, valamennyien cserkészek, kivéve engem, mert én még csak farkaskölyök voltam. Betöltöttem a tizedik évemet, s jogosan remélhettem, hogy a táborozás végére vagy az új tanév elejére engem is cserkésszé avatnak. Zöld nyakkendőt kötnek a nyakamba, és széles karimájú kalapom is lesz, amelyre árvalányhajat tűznek. Bicskám már volt, ott lapult a rövidnadrágom hátsó zsebében. Anyám vette, és azt mondta, az ilyesmit az apák szokták adni a fiaiknak, de hát a te apád még nem jött haza a kényszermunkából. Fertőrákoson a kőbányában látták utoljára negyvenöt januárjában. Sejtettem, amit anyám már tudott: hogy ő özvegyasz-szony, én pedig félárva vagyok. I ü