Ilona [antikvár]

Első rész 1886-1913 1 Az Ur 1886. évében a december fehér karácsonyt ígért. Kisnémet vasútállomásának vörös téglás épületét vastagon belepte a hó. A mögötte elterülő sík vidék is puha hótakaró alatt szunnyadt. A néma táj csendjét csak az éhes varjak károgása törte meg. Az első- és másodosztályú váróhelyiség fölötti hálószobában fekvő asszony vajúdása nyolc órája kezdődött. Három nehéz szülés után a negyedik sem ígérkezett könnyebbnek. Erezte, fájásai egyre közelebb viszik az elmúláshoz. Belefáradt a halál előli menekülésbe, már várta, mikor jön el érte. Az ablaknál üló' férfi tekintete a távolba révedt. Eddig az asszony kezét fogta, aki most elküldte maga mellól. Odalent hó alatt szunnyadt az állomás, és a letisztított sínek mentén a szemafor megálljt parancsoló piros fénye aprócska holdként világított a szürke égbolton. Egy óra és tizennégy perc múlva vált majd zöldre. Vajon meglesz-e a baba, mire a gyorsvonat elhalad mellettük? Időnként gyermekkacaj csendült. Horváth Mihály állomásfőnök a hangokból ítélve pontosan tudta, mi történik: a négyéves Teréz dallamosan, a hároméves Lajos meg gurgulázva nevetett. Az alig másfél éves Margitot a két idősebb testvér ismét kizárta a játékból. Nem tilthatja meg, hogy nevessenek. Az asszony halkan nyögdécselt. A férfi a magas, sötétbarna ágy felé fordult. Tekintete Raffaello Madonnájának halványkék olajnyomatára tévedt, ovális keretben függött az ágy fölött. Istenhez akart fohászkodni, de hiába kereste a szavakat. Nem tudta, miként könyörögjön, hiszen Isten akarata sosem egyezett az övével, „ mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te." Ki tudja, szabad-e másként imádkoznia.