Íme, az emberek! [antikvár]

Részlet a könyvből: "A csillag lezuhant. A vezérkari tiszt csak a vállát vonogatta a képviselők kérdéseire, akik megdöbbenten bújnak bele a térképbe. Nem lehet többé szépíteni a dolgot. Magyarországnak vége. Nincs más hátra, csak a gyors menekülés - Várjatok! Beszéljük meg a dolgot! Nincs mit megbeszélni. Elég volt az áltatásból, bódításból. Kitámolygok az öreg Sopron romjai közé, és nézem az utca furcsa, háborús hullámzását. A németek vonulnak vissza az alig néhány kilométerre levő országhatár felé. Komor sorokban recsegnek, dübörögnek a kövezeten a tankok, gépkocsik, nehéz járművek rozogán, gyötrelmesen. Szennyesek, rozsdásak, tépettek. A hernyótalpak csikorognak, a kiéhezett lovak dongája kiáll. Az emberek feketék, fáradtak, durvák. Éjjel-nappal tart ez a kiömlésük. Mit fáj nekik, hogy mi történik a vérben, tűzben, romokban heverő, kifosztott, tönkretett, meggyalázott országgal. Egyszerűen sorsára hagyták. Fel se pillantanak a szép múltú város romjaira, melyek alól holttestek szaga érzik."