Íme, az emberek! [antikvár]

ELSŐ FEJEZET A csillag lezuhant. A vezérkari tiszt csak a vállát vonogatta a képviselők kérdéseire, akik megdöbbenten bújnak bele a térképbe. Nem lehet többé szépíteni a dolgot. Magyarországnak vége. Nincs más hátra, csak a gyors menekülés. - Várjatok! Beszéljük meg a dolgot! Nincs mit megbeszélni. Elég volt az áltatásból, bódításból. BCitámolygok az öreg Sopron romjai közé, és nézem az utca furcsa, háborús hullámzását. A németek vonulnak vissza az alig néhány kilométerre levő országhatár felé. Komor sorokban recsegnek, dübörögnek a kövezeten a tankok, gépkocsik, nehéz járművek rozogán, gyötrelmesen. Szennyesek, rozsdásak, tépettek. A hernyótalpak csikorognak, a kiéhezett lovak dongája kiáll. Az emberek feketék, fáradtak, durvák. Éjjel-nappal tart ez a kiömlésük. Mit fáj nekik, hogy mi történik a vérben, tűzben, romokban heverő, kifosztott, tönkretett, meggyalázott országgal. Egyszerűen sorsára hagyták. Fel se pillantanak a szép múltú város romjaira, melyek alól holttestek szaga érzik. Az emberek görbén futnak alattuk, mert minden perc bizonytalan. Folytonosan rajtunk a riadó. Pincebogarak lettünk, és behúzott nyakkal hallgatjuk a bombasorozatok dübörgését. Utána a félelemtől részegen mászunk a napvilágra. Dohos, nyomorult férgek vagyunk, akik nem merünk a holnapra gondolni. Hó, fagy, zimankók fogyasztottak egész télen. Éhség, rideg, kilátástalan élet. Élettelen, sárga arcok merednek egymásra jó szóért, biztatásért. Sok halál elől menekültünk már. Romegerek vagyunk, kiknek szőrét lepörkölte a háború. 5