Íme, az emberek! [antikvár]

A csillag lezuhant.A vezérkari tiszt csak a vállát vonogatta a képviselők kérdéseire, akik megdöbbenten bújnak bele a térképbe. Nem lehet többé szépíteni a dolgot. Magyarországnak vége. Nincs más hátra, csak a gyors menekülés.- Várjatok! Beszéljük meg a dolgot!Nincs mit megbeszélni. Elég volt az áltatásból, bódításból.Kitámolygok az öreg Sopron romjai közé, és nézem az utca furcsa, háborús hullámzását.A németek vonulnak vissza az alig néhány kilométerre levő országhatár felé. Komor sorokban recsegnek, dübörögnek a kövezeten a tankok, gépkocsik, nehéz járművek rozogán, gyötrelmesen. Szennyesek, rozsdásak, tépettek. A hernyótalpak csikorognak, a kiéhezett lovak dongája kiáll. Az emberek feketék, fáradtak, durvák. Éjjel-nappal tart ez a kiömlésük. Mit fáj nekik, hogy mi történik a vérben, tűzben, romokban heverő, kifosztott, tönkretett, meggyalázott országgal. Egyszerűen sorsára hagyták. Fel se pillantanak a szép múltú város romjaira, melyek alól holttestek szaga érzik.Az emberek görbén futnak a romok alatt, mert minden perc bizonytalan. Folytonosan rajtunk a riadó. Pincebogarak lettünk, és behúzott nyakkal hallgatjuk a bombasorozatok dübörgését. Utána a félelemtől részegen mászunk a napvilágra. Dohos, nyomorult férgek vagyunk, akik nem merünk a holnapra gondolni. Hó, fagy, zimankók fogyasztottak egész télen. Éhség, rideg, kilátástalan élet. Élettelen, sárga arcok merednek egymásra jó szóért, biztatásért. Sok halál elől menekültünk már. Romegerek vagyunk, kiknek szőrét lepörkölte a háború.^íG 5